Palócföld

 

A Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör történeti megyék földjét tekintjük palócnak. A palócok a 19. és a 20. században a Mátrától és Bükktől északra fekvő medence jellegű területek, ill. az Ipoly völgye magyar parasztságának népi neve. A palóc név valószínűleg az orosz, lengyel: polovec „kun” jelentésű szó átvétele. 

Az 1600-as évek második felétől sorjáznak azok az írásos dokumentumok (számadáskönyv, jegyzokönyv, stb..), amelyek először tesznek említést a palócokról. E népcsoport származásának kutatása, lakhelyének körvonalazása, jellegzetességeinek elemzése a 18. század végétől, a 19. század elejétől folyamatosan jelen van a tudományos szakirodalomban. A palócság létének megismertetésében, hírnevének megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Mikszáth Kálmán egész írói munkásságával, kivált az 1881-ben megjelent novelláskötetével, amelynek A jó palócok címet adta. A palócság - például éppen Mikszáth révén is - sajátos lelki tulajdonságokkal, életstílussal is felruháztatott, gazdálkodására, életmódjára a hegyvidéki, dombháti, kis folyó- és patakvölgyi jelleg nyomja rá a bélyegét, manapság elsősorban tájnyelvi sajátosságok és néprajzi értékek (viselet, hagyomány, szokás) alapján különböztethető meg más magyar ajkú népcsoporttól. A palócok beszéde ízes, népköltészete gazdag és különleges. 

 

A nyelvi műveltség vizsgálata arra vall, hogy a palóc tájszólás specifikumát az "a" és az "á" magánhangzók kiejtési módja - azaz "a" hang rövid, illabiális (ajakkerekítés nélkül képzett), magas és az "á" hang hosszú, labiális, mély hangzása - képzi még akkor is, ha a nyelvészek némelyike szerint legalább három - nyugati, közép és keleti - nyelvjárástípussal kell számolni. Néprajzi értelemben is használatos a palócság keletire, nyugatira és középpalócságra való felosztása, anélkül, hogy ez éles határt jelentene a népcsoportokon belül. Mindenesetre a viseletben, szokásokban, bizonyos táncok megjelölésében a keleti és nyugati részek között - és azokon belül is - vannak különbségek. A keleti (a Medves fennsík és a Tarna folyó vonalától keletre eső) területen a népi műveltség archaikusabb vonásait őrizték meg, e vidékeken erőteljesebb volt a nemzeti kultúra kontinuitása, kisebb volt a szlovák hatás a nevekben, a hagyományrendszerben, mint az Ipoly menti, a Karancs környéki és a Felső-Zagyva medencéjében élő nyugati - azaz többé-kevésbé a nógrádi palócság soraiban. 

 

Állattartás: Jellegzetes a palóc pásztorkodás. Tenyésztettek juhokat, szarvasmarhákat. Igázásra ökröt használtak, növendék- és heverő-marhát tavasztól őszig gulyában legeltették. A sertéstenyésztés belső szükségletet elégített ki. Lótenyésztés csekély mértékben folyt. A juhnyájakat juhászok őrizték. A bacsók közül kerültek ki a legjobb fafaragók, dudások. 

Palóc szőttesek: Elterjedtek a halottas párnák, lepedőségek, búcsútarisznyák és kötények. Piros, piros-kék pamutfonállal mintázták őket, a 20. században zölddel és sárgával is. 

Palóc táncok: A gyertyás-tánc, pásztortánc – kétbotos kanásztánc és seprűtánc, botforgatás, a karikázók, körcsárdás, verbunk és a csárdás. 

Népviselet: A férfiöltözet vászoningből és gatyából állott, hűvös időben bőrmellényből, ködmönből és szűrből. A subát kevesen viselték. Lábukon bocskort, ünnepeken és télen csizmát viseltek, fejükön nagy karimájú kalapot, ill. prémkucsmát. 

A női viselet vászoningből és pendelyből áll. A pendely fölé egy vagy két kötényt kötöttek. Hűvös időben az ing fölé bőrmellényt vagy ködmönt öltöttek, a lábukra piros vagy fekete csizmát húztak a nyári bocskor vagy papucs helyébe. 

E népviselet idővel kibővült, posztómellénnyel, nadrággal, kiskabáttal, a nők pendelye fölé több szoknya került. 

Az eltűnőben lévő palóc népi kultúra iránt érdeklődőknek leginkább Palástra érdemes ellátogatniuk a község központjában található múzeumba.